Ultra Trail du Mont
Blanc
Futóverseny a Mont Blanc
körül három országon át (Franciaország, Olaszország, Svájc)
Táv: 166,4 km
Szint: 9404 m
Szintidő: 46 óra
Csendesen ülünk a váróteremben,
kinn tűz a nap. Olipapa, Fridmann és én bemenekülünk a Nap elől. akibacsi és
larzen a peronon várják a szerelvényt, farkasszemet nézve a ránk boruló
hegyekkel. Kevés szó, kevés kérdés hangzik el. Larzen örökzöldje jut eszembe:
"mint egy gyenge horror prológja, még mindenki bizakodik, de tudják, nem
mindenki éli túl..." Begördül a zsúfolt vonat, csak állóhely van, oda is
tűz a Nap, pedig de jó lenne még egy kicsit ülni, pihenni, hiszen alig több
mint egy óra, és kezdődik a derbi, ahol közel két napon át kell talpon maradni.
Csendes kis falunk – Argentiere - után,
Chamonixban hirtelen elönt a lámpaláz, ahogy megindulunk a rajthely felé.
Dobzenekar nyomja, versenyzők szaladgálnak le- fel- a depózacskóikkal, pörög
minden, ügyetlenkedek a fényképezőgépemmel, izgulok. Fridman, akibacsi és én,
besorolunk a mezőny végére az utolsó sorokba. Egy éve ugyanitt, ugyanígy
leghátulra állva vártam a Chamonix marathon rajtját. Kemény verseny volt az, jó
lecke az Alpok meredélyeiből. Bizony meg is szeppentem akkor, s a verseny
végére már biztosra vettem, én nem lennék képes az UTMB-re. Aztán a dolgok
másképpen alakultak. Jelentkeztem az elősorsolásra és megkaptam az indulás
jogát. Olipapa csak annyit írt, „jó, akkor az okos útról, áttérünk a bátor
útra”… Ahogy B Tímea szokta mondani, nem kell betojni a mezőnytől, "azok
is csak emberek" No, ha Ők képesek rá, nekem is menni fog.
Vangelis szól időnként, aztán egy
bizonytalan pukkanás... Elrajtoltunk volna? Igen, elkezdődött.
Sokáig szinte semmit sem haladunk előre a
zsúfoltság miatt, aztán a várost elhagyva szélesedik az út, kapok egy kis
mozgásteret. Lassabban, lassabban, intem magam, de a tömeg, borzasztó nehézkes.
Hol az a sok izomember, akiről a legendák szólnak? Azt hiszem, látom ki az a bő
40 % aki lemorzsolódik - jaj csak nehogy én is köztük legyek. akibacsit érem
utol, majd hagyom el, nem tetszik az arca, sem a mozgása, bajt érzek, és
szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni, futok tovább. Könnyű vagyok, haladok
előre.
A 8 kilis pontig minimum 1000 embert
kerülök el. A ponton aztán ügyetlenkedek, ahogy csak lehet. Tölteni próbálok,
mellé megy, kiejtem a botokat, útban vagyok, szóval tiszta lámpaláz és bénázás.
Jön az első kaptató. A lemenő Nap varázslatosan fényezi a csúcsokat.
Nehéz a haladás, hiszen hátulról hajtják az
embert, elöl meg nem mennek. Furcsán „lógatják” a botjaikat a franciák,
többször rálépek az előttem lévőére.
Az első ellenőrzőponton borzasztó
tülekedést fogok ki, meg se lehet moccanni percekig. Mindenhonnan nyomják az
embert az ellenőrző kütyü felé igyekvő futók.
Mire átérek, szinte sötét van,
hosszúgatyára és hosszú ujjúra váltok, előveszem a fejlámpákat. Közben több
százan húznak el mellettem tömött sorokban. Végre visszaállok a sorba én is,
kezdődik a zuhanás Saint Gervais felé. Óvatosan! Tudom nem szabad tolni neki,
igyekszem éppen csak gurulni, de még így is viharzok el a sor mellett időnként.
Pár perc múlva kezd beállni a combizmom, görcsszerű érzés jelentkezik. Na
szépen vagyunk, az első lejtő, oszt kampec? Kicsit változtatok a lábfejszögön
(széttaposok) és a térdekről inkább a boka-csípő környékére igyekszem fektetni
a terhelést. Hálásan könnyebbülnek meg a combjaim, többet ezzel már nem is lesz
gondom. Saint Gervais 21 km.
3:05. 5 perc késés a 32 órásra belőtt itineremhez képest. Eddig OK. csakhogy a frissítés már nem fér bele az időtervbe, bizony azt nem lesz könnyű kigazdálkodni a futóidőből.
Les Contamines felé új taktikai elemet
építek be: "amint meglátok egy emelkedőt, gyalogolni kezdek!" biztos
ami sicher, kezdjem a mászást pihenten. Ezt a módszert később átviszem a
frissítésre is, "micsoda dolog zihálva enni?" felkiáltással – a
gyomornak is van lelke! Különben is, az egész verseny során lényegében
igyekeztem nem lihegni, mondván, hogy azt tuti úgysem bírnám sokáig, sőt
mindenfajta olyan intenzitást messze elkerültem, ami egy cseppet is
megerőltetőnek tűnt. A pulzusmérőmet ünnepélyesen az otthoni fürdőszobában
hagytam. Szerettem volna, ha ez a verseny nem a számokról szólna, hanem a
ritmusról, a harmóniáról, az érzésekről. Féltem, hogyha nálam a mérő, nem tudok
eléggé befelé figyelni, s a számok nyomása alatt túlhajtom magam.
Les Contaminesbe (31 km) jókedvűen érkezem,
itt nagyobb csapat vár: A Bandita, Viresz és Édesapám, akire az esetleges
éjszakai dzsekit bíztam. El is teszem, frissítek, aztán nyomás. 4:45, maradt a
15 perc csúszás.
Bő 7-8 percet futok a városban, amikor
hirtelen meghűl az ereimben a vér. Ottmaradt a botom a ponton. ÁÁÁÁh!
Hagyjam ott? Ugyan, az egyenlő a bukással,
hiszen annyi kapaszkodás és ereszkedés van még hátra! A hegy elkéri ezt az
áldozatot, ha nem adom oda, elbukok! Aki 2 kilit nem tud plusszba belerakni egy
ilyen versenybe, az nem érdemes rá, hogy végig érjen.
Indulás vissza! Bő 15 perc ment el, de
megvan. Óh milyen fontos üzenet van ebben a hibában! Szedd össze magad, koncentrálj,
hagyd az időtervet a csudába, vegyél vissza, mondj le az álmokról, otthon az
íróasztalnál nem tervezhetted meg ezt a versenyt!
Talán újra összeállhatunk ákibacsival -
gondolom. Meg is csörgetem. Már a buszon ül, kiszállt az Achillese miatt. ÁÁÁÁÁh!
Mennyi közös edzés, közös gondolat,
tervezés, készülés szállt most el. Óh, nagyon fáj! Zord leszek kissé, s most
már tényleg bekeményedik az összpontosításom és az akaratom: akkor már muszáj
megcsinálnom helyette is!
Jönnek az éjszakai hágók. Fantasztikus a
csillagos égbolt alatt a magasságba kígyózó fejlámpák látványa előttem és
utánam is. Itt-ott őrületes fiesta hangulat, ünnepelnek bennünket mindenütt,
lenyűgöző. Haladok. Felfelé a tömeggel, lefelé egy kicsit fürgébben. Felfelé
csak Tikka Plust kapcsolom fel alaphangra, lefelé aztán jöhet a fényár a Myo
XP-ből. Nem hajtok, mégis nehéz, mégis dől rólam a víz, melegem van, s közben
fázok az átnedvesedett göncöktől.
Pörögnek az órák, tolom a kávékat, de
kezdek álmosodni. Egyre nehezebben tartom nyitva a szemem felfelé bandukolva.
Időnként összefolynak a képek, s néha azon kapom magam, hogy összeakadnak a
lábaim. Próbálok inni, enni, hiába. A lejtők kissé felráznak, aztán a
kaptatókon újra rámtör az álmosság. Sokan ülnek az út szélén, de néha megcsal a
szemem, nincs is ott senki. Ajjaj ez még csak az első éjszaka. Ha ez így megy,
muszáj lesz aludnom. Lehet, hogy a szintidőért fogok harcolni? Lehet, hogy
végig sem érek? Nem ezt nem tudom elképzelni, hogy adom ezt be magamnak? Mit
mondok a gyerekeknek, ha kérdezik, hogy ment a verseny Apa? „Elálmosodtam,
feladtam” Nem azt nem lehet, nem azért edzettem annyit, nem azért hagytam Őket
otthon annyiszor.
Szerencsére mindig jön egy lejtő, ahol
figyelni kell, felráz a sebesség. Barátok üzenetei is tartják bennem a
lelket. Ilyen lehet Spárta felé az első 50-es: már nem kevés és mégis semmi az
előttünk álló nyomasztó távhoz képest.
Les Chapieux-nél (49,8 km) B. Tímea érkezik
szembe, amikor a pontot elhagyom, ez olyan tíz perces különbség lehet. Hátha
tudnánk együtt menni, olyan frissnek látszott, talán összeállhatnánk, talán úgy
könnyebb volna. Várni nem akarok, annak nincs értelme.
Lassan-lassan elérem a Combal tavat,
világosodik. Bedöcögök a frissítőpontra, éppen kezdeném felvenni a reggeli
zsörtölődős állapotot… Péter! Szól rám valaki. Ki lehet az? Fridmann!
Megörülök, végre valakinek lehet panaszkodni. Együtt szidjuk egy kicsit az
éjszakai rajtoltatást. Ő nagyon elszánt, hogy Courmayeurban alszik egyet, én is
hajlok rá, de majd meglátjuk. Futós szakasz jön, ahol erőltetjük a kocogást,
majd az utolsó hágó Courmayeur előtt.
Nem esik jól a mozgás. Döcögök, lefelé is
alig akaródzik futni, meg- megfájdul a térdem. Frisslábúak szaladnak el
mellettem. Hát igen, így kell ezt csinálni! Nem mondhatnám, hogy élvezem, bár a
fölénk tornyosuló Mt. Blanc, a gleccserek a völgy fantasztikus látványa
kárpótol az érzésért, hogy bizony nem megy a szekér.
A hastáncos refuge-nál már szépen süt a
nap, a gyümölcstál vitaminbombája szétárad bennem, kezdem kicsit jobban érezni
magam. Fridmann nem vacakol ennyit, hamarabb indul tovább, húzza az ágy
Courmayeurban.
A faluban megjön a térerő, az eddig nem megkapott sms-eket futom át, miközben futok a sportcentrum felé. Az éjszaka SC és csanya volt a leghűségesebb szurkoló, most Femina üzenetét is olvasom. „futok Veled 40 kilit ma, feljövünk a mezőnyre”, csanya: „csinálj valamit, vagy odamegyek és fenékbebillentelek” Hát elég sz@rul mehetek! Gondololom. Jó jó nem toltam, nem erőltettem semmit, de azért haladgattam. 600-700 körülinél csak nem vagyok rosszabb helyen? Hol van még a vége? Meg hát, ha ennyi, akkor ennyi…
Édesapám és akibacsi várnak a ponton. A
sportcentrumban igyekszem relatív gyorsan frissíteni, de kompletten. Átgyúrok,
eszem, iszom, átöltözök, töltök. Kinn akibacsi és Édesapám meghatóan alaposan
előkészített csomaggal várnak, viszonylag gyorsan készen is vagyok, indulás.
Ákos még ellát szaktanáccsal: a Bertone házig óvatosan, onnan Arnuváig futás, a
Ferretre „ízi”, aztán onnan megint egy 20-as lejtő. OK! Úgy lesz.
Hosszú az út a Bertonéig. Megdöbbentően
sokat kell felmenni, s a ház után kicsivel, már sejteni a következő nagy
falatot a Ferret hágót.
A háznál rendezem a sorokat, hűtök
is, ahogy manbo figyelmeztetett előző napokban. Aztán, uccu neki. Futok. És
megy. Először óvatoskodva, aztán lazábban. Kezdetben bátortalanul, később
határozott önbizalommal gyűjtöm be a sporikat. Nem is értem miért nem futnak.
Hiszen itt lehet. Ha elengednek örülök, ha nem, legalább pihenek kicsit. Óh hol
van már a hajnali döcögés a Combal felé 65 kilinél, amikor engem előzött néhány
pacsirta lelkületű korán ébredő futó… Fantasztikus, hogy itt lehetek. Egy az
éjszakából ismerős amerikai nőt is utolérek, akit még a botos kaland előtt
előztem meg – de rég volt. Nem tudok elég lassan menni, még így is előzök és
előzök. Nem sűrű a mezőny, olyan 50-100 méterenként vannak sporik. –balazs- jut
eszembe, ő szokott így versenyezni: skalpról, skalpra. Nem is rossz.
Arnuva, a Ferret hágó alja, innen
indul a mai nap leghosszabb mászása. Fridmann felkészített rá még reggel, hogy
amolyan soha véget nem érő, 2-2,5 órás szuszogó. Töltök, meg egyebek, és
nekivágok. Lassan, komótosan kaptatok felfelé, ahogy mindenki más. Felhívom
akibacsit, röviden beszámolok a helyzetről, Ő ismét óvatosságra int felfelé.
Így is teszek.
Az emelkedőben hátulról keményen
tűz a Nap, így a két itatónál meg is állok hűteni, egy szusszanásnyi időre
visszanézni, aztán gyerünk tovább.
Tolom a Leki botocskáimmal, de jó hogy meg
vannak! Egy olasz csajszit kerülök el, pedig könnyedén, üdén sétálgat felfelé
erőlködés nélkül. Hát persze, nincs rajtszáma, csak a barátját próbálja felfelé
„húzni”. Errefelé nagyon sok a szurkoló, kivétel nélkül mindenkinek van egy-két
jó szava hozzánk. Köztük magyar bíztató szót is kapok, igaz megjegyzi: „Jó rég
elment már Tamás” (Carlos)… Sebaj, ez a „papírforma” a helyemen vagyok. Lassú
és nehéz a mászás, sokan dőlnek meg felfelé. Az egyik kanyarban egy lány ül le,
s készülődik a hányáshoz komótosan. Szerencsére csak a hangját hallom...
A hágóhoz közeledve már komoly gondjaim
akadnak a bélműködésemmel, de 2500 felett sehol egy kedvező lehetőség. Kopár,
nyílt, kitett az út, menni kell tovább. Átlibbenve a túloldalra aztán nem marad
választásom, „elbújok” egy domborulat „alá”… Lesz még pár ilyen gondom később
is. Indulás előtt még pici nyújtás a combokra – ezt minden lejtő elején megteszem
- és gurulás.
20 órája jövök. Jééé! Szalad az idő, ez
hihetetlen. Túl vagyok az eddigi leghosszabb futásom idején (BEAC 17:40) és
nemsokra vagyok a leghosszabb gyalogos időmtől (Kinizsi 22:45) A futómű egyben,
semmi bajom, és gurulok. Ez kb. 5-ös átlag! Juhijj! Jövök mint a meszes!!!
Ráadásul most 20 kili lejtő jön! Reszkessetek sporik!
Szépen lassan felveszem az ereszkedő
tempót, és suhanok. Irgum burgum, csak beraktak egy két pici emelkedőt ezek a
frányák! Na nem baj, legalább nem kell végig futni. Ui. a taktika változatlan,
lényegében csak lefelé futok, síkon, csak ha nagyon kívánom (ez nem túl
gyakori) felfelé meg semmit. Nem baj, ezt nem „szépségre” mérik. Nem merek
kockáztatni, fogalmam sincs, mire vagyok képes 20-30 óra feletti időintervallumban.
Ugrás a sötét ismeretlenbe ez a verseny. Inkább leszek bölcs és tisztelem a
hegyet, nem merek olyan bátran nekimenni a távnak, mint a Kinizsin, vagy a
Mátrabércen.
Foulyban (108 km) ½ óra is elmegy
ezzel-azzal. Gyerünk! Egy széles folyóvölgy oldalában zúzunk lefelé, titokpont
is van, ahol rákérdezek a pozíciómra. 384. Jessz! Mint a talajvíz!
Courmayeurban még 658. voltam. 300-on belülre kéne jönni, de szép lenne!
Társalkodóm is akad, egy francia srác, aki
hatodszorra van itt, háromszor már sikerült neki. Meghallgatom, hogy mennyire
semmit nem edzett s mégis milyen jól megy, „megdícsérem”, aztán elhagyom.
Praz de Fortnál a legkedvesebb
frissítőasztal fogad. 3-4 gyerek a mamájukkal, vízzel kínálnak, sőt slag is van
locsolkodni. Ki is használom. Fonyód – a középtávú triatlon verseny - jut
eszembe… Amúgy nagy csend van a faluban, pedig mindenütt palackba készített
víz, poharak, feliratok mutatják, hogy vártak minket.
Leérek a völgy aljába. Irány felfelé
Champex-be. Larzen szerint ez semmi, nem is emelkedik. Hümm! A túra után
visszavonta ezt az állítását.
Champex (122,8 km): akibacsi, és Édesapám
frissítenek. Minden ismét előkészítve, betárazva, kávé, kaja, pia kerül elő,
akibacsi pörög, masszíroz, minden… megható. László Szilvivel és Siményi Mikivel
futunk össze, váltunk pár szót, aztán elköszönök, pedig szívesen leülnék
hallgatni őket, de nekem még ketyeg az óra. Igyekszem enni, inni, nem akarok
sokat tökölni, talán még csíphető világosban a Bovine. Gyors átöltözés éjszakai
dresszbe, aztán harcra fel. Zoknit most sem merek cserélni, a bevált Lorpeneket
nem merem leváltani, hiba volt, a bepállott, sótól kemény zokni bizony nekiállt
már erodálni a sarkamat, meg is iszom a levét később, még cipőcsere is belefért
volna.
Újraindulva kockásan megy a futás, sokat
sétálok, aztán magam mögött hagyva a nyüzsit, kezdek belerázódni. Magányos
tanyához érve, szurkolók ismét bíztatnak, ahogy sétálok felfelé. Színpadiasan
belehúzok: széles sprintmozdulatokra váltok, persze vigyázva, nehogy emelkedjen
a sebességem, még elfáradnék. Az attrakció nagy sikert arat…
Kezd kidörzsölődni a kezem a bot bújtatója
alatt, zsírozom kicsit, de már késő, kisebesedik. Ketten is jönnek szembe a
Bovine-ról. Ajjaj ennyire riasztó lenne? Nem kapkodok, de haladok. Kimérten,
egyenletesen lépkedek felfelé a gyökeres sziklás emelkedőben. Hihetetlen. Több
mint 24 órája nyomom, és semmi különösebb gondom nincs. Figyelni az
energetikára, folyadékra! Intem magam! Eddig minden kis apró jelzését a
testemnek időben érzékeltem, s rögtön reagáltam rá. Eddig hálásan dolgozik is.
Elhatározom, hogy a maradék 3 hegyen betermelem a géleket, 2-3-at per hegy. Így
is teszek. Már csak 3 hegy, sőt már szinte annyi sem. Most már csak nem lesz
megborulás! Úgy tervezem, minden tiszteletet megadok a Bovine-nak, hátha a
maradék kettő hegy visszaadja. A Kevélyen ez be szokott válni… Emelkedek. Oli
jut eszembe: mennyi hegyi feladat, erősítés van mögöttünk, óh mennyire szépen
beépült minden. El sem hiszem, hogy ennyire simán megyek. Nem fáj semmim.
Kifejezetten jól vagyok. Lehet, hogy már kikattantam? Vagy zombi vagyok? Nem
azt mondták a többiek, hogy Courmayeurtól végig fájnak a térdek? Pedig már a
Bovine-on vagyok és még semmi! Szuper. Felérek.
Már muszáj felkapcsolni a lámpát is.
Frissítés a tetőn aztán indulás lefelé. Hasítok, ugrálok – zsebRambo dolgozik
rendesen. Mindig örömmel fedezek fel egy-egy kis fényességet magam előtt,
hiszen újabb feladat, újabb lehetőség előzni. Fura, de a mezőnynek ebben a
részében már mindenki szó nélkül enged el, áll félre, Hátrébb ez nem így volt.
Trient (138,3 km).
Zsírozom a sarkam, mert mintha égne kicsit,
frissítek és döccenek tovább. Ellenőrzöm a fejlámpámat. Ajjaj, lehet, hogy nem
bírja ki az éjszakát? Telefonos segítséget kérek akibacsitól, rövidesen jön az
sms: athosz vár az elemekkel Vallorcine-ban.
A Les Tseppes nem adja magát könnyen…
Athosz vár a faluban, felkészít az utolsó
hegyre: Ő már megjárta, tudja, mi következik. 18 km bő 1000 szint. Kb. 2,5 óra
felfelé, majd kb 2 lefelé, ennyi biztosan kell rá. Nekivágok. Az első két kili
smafu, a Montets hágó után jön a fekete leves. Az órámat figyelem csak, hogy
merre járhatok, hiszen, ha felnézek, csak feljebb és feljebb látom magam előtt
a lámpákat. Most bizony lelassul az idő, nem pörögnek az órák, mint eddig, nem
fogy a hegy, feljebb és feljebb kell menni. Óhhogyaza! Elküldöm sokfelé a
franciákat, mi a fenéért nem lehetett a Montetsről becsorogni Chamonixba mint
régen… Most nem segít a szlogen, „így is úgy is 166 km 9400 szinttel”, kell a
csudának, jó lenne az csak 8500-zal is. A csúcsot lassan elérem,
nekirugaszkodok az utolsó ereszkedésnek. Muhaha, ha látnám merre megy az út,
talán még futnék is. Sokszor gőzöm sincs merre az arra a sötétben. Így is
visszaszedek pár sporit, akik felfelé megelőztek, ők el sem hiszik, hogy hol
kell lebotorkálni. Fáj már a sarkam, égeti a becsapódás minden lépésnél,
nehezen tartom az egyensúlyt, újra és újra gyaloglásra kényszerülök. Újra és
újra nekiveselkedek a futásnak, de nem megy, nem érzem a talajt. Túl sötét van
még, Chamonix irgalmatlanul alattunk a mélyben. Nem lehetne lifttel lemenni?
Elérem a Le Flegere-t, röviden teázok aztán indulok: „Hadd fogyjon”. A köves
sípályán, és a szerpentinen újra próbálok futni, de már nem áll össze a mozgás.
Talán ha látnám hová lépek, de ez így most nem megy. Na jó akkor hagyjuk!
Nem akarom elrontani az élményt. Eddig
olyan kerek volt minden, ha 36 óra hát annyi. A Chamonixt 2 órára jelző turista
tábla kissé elszorítja a szívemet, de tudom, azt hátizsákos bakancsosokra
mérik, nem lesz az annyi. Nem kell kétségbe esni. Sétáljunk! Maradjunk még,
hallgassuk meg mit mond még a hegy.
Átgondolom az előző 1,5 napot. Próbálom
ízlelni az élményt. Elképesztő dimenzió ez. Ledönthetetlen korlátokon suhantam
át, áthághatatlan határokon léptem át. Fantasztikus. Valami meghatározhatatlan
mély öröm és elégedettség száll meg. Szép munka volt.
Chamonix-ban még egy francia JB** aláz egy
előzéssel, csakhogy az otthoni Kinizsis is eszembe jusson, ahogy SK-is, aki
valami hasonló élményt keres a kihívásokban, amit most én is megtaláltam.
Mikor nekivágtam, nem tudtam miért is
vállaltam, mire beértem már igen. Ezért az élményért, ezért a dimenzióért.
A város csendes szürke kihalt, tán Elvis
vár a célban, vagy Vangelis? Egyik sem. A futottak még kategória érzetével,
elszórt tapsocskák között kocogok be a központba. Nincs sorfal, sem őrjöngés,
pedig belül az van. Keresem a szememmel az ismerősöket, átlépek a chipszőnyeg
felett, kezet rázok édesapámmal, akibacsival, szaszával. Fantasztikus volt!
Leültetnek, magamtól eszembe sem jutott volna, szisszentek egy dobozos sört, s már szól is a telefon, egy futócimborám az. Jól esik a hívása!
271. vagy, mondja (36 óra 9 perc). Jéééé!
Erre nem számítottam, szuper! Ekkor jut eszembe leállítani a stoppert, nem is
tudom az időmet, nem számít, tényleg nem, csak az élmény, amit a természet
adott, ahogy manbo írta:
„megszállt
már a nyugalom és a beteljesülés élménye. Fantasztikus az utolsó pár kilométer.
A tudatom jelzi, hogy sikerült,
elértem, amit akartam. Öröm áramlik szét a testemben, megjutalmazva minden egyes
sejtemet. Nyomtalanul eltűnik minden fájdalom, légzésem pehelykönnyűvé válik,
szinte lebegek az út fölött. Hálával érintem meg a bokrokat és a fák törzsét,
simogatom a körülöttem lévő természetet. Tudom és érzem, milyen sokat kaptam
tőlük, és most próbálok az érzéseimmel átitatott hálát adni nekik. Könnyen
megy, hisz most ez a világ legegyszerűbb dolga. Harmóniát találni az ember és a
természet között...
... ami fontos, és igazán számít, azt csak én láttam, és csak én éreztem. Az átélés és beteljesülés azon pillanatát, amint a körülvevő természet osztozik az örömömben. Ekkor én vagyok a hegy, a hegy pedig én. Ugyanolyan vagyok, mint bárki, semmiben sem különbözöm másoktól..."